Most felejtsük el, hogy ez az ótvar idő mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, mert egy csodás tavaszi napon is legszívesebben ordítottam volna, ha hasonló élmény ér. Ebben most csak a babakocsiban alvó fiam akadályozott meg, és az a gyönyörű vizsla, amelyik beleszagolt a nyakába. 

(a kép illusztráció)

Nagyon tudom szeretni a kutyákat, nekünk is van kettő, a neveletlen gazdáikkal viszont kezd tele lenni a hócipőm. A Városligetben sétáltunk, Milán tíz perc után elaludt a babakocsiban én pedig dideregve figyeltem a tavaszt váró fákat. Ekkor tűnt fel a kanyarban a csodás vizsla, mögötte jócskán lemaradva az okostelefonján matató gazdája.

A kutya, ahogy meglátott minket, odaszaladt hozzánk és intenzív farkcsóválás közepette beleszagolt a fiam nyakába, majd képen nyalta. Mire feleszméltem, a fiam már ébren volt, kacagott és markolta a blöki képét, boldogan sikongatva, hogy va, va – ez milánul kutyát jelent. A kutyus hamar megunta, érdekesebb dolgok felé indult, én meg letöröltem a kutyanyálat a gyerek arcáról.

Baromi dühös voltam, de próbáltam mosolyogni, úgy kérdeztem a fiatalembert, miért nem figyel a kutyájára? Jól kiosztott. Mit hisztizel? Nem bánt senkit! Valóban, de ez engem egyáltalán nem érdekel. Próbáltam magyarázni, hogy senki sem örül, ha egy kutya egy csecsemő arcába dugja a képét, hogy éppen abban a magasságban van a feje, ahol a gyereké, hogy figyelnie kellene az állatra, maga mellé hívni, előre szólni, hogy nem bánt és megvárni, amíg reagálok. Két mondatot sem tudtam elmondani, kutyás barátunk elküldött a fenébe, és ballagott tovább.

A vizslával még szemeztünk egyet, szívesen megkérdeztem volna tőle, mikor töltött vele időt igazán a gazdája, tudod, amikor nem két sms között megyünk a kutyánkkal egy kört, hanem élvezzük a vele töltött időt, játékot, egymás társaságát. Mert valami ilyesmiről szólna ez, nem? Tanulunk egymástól és tanítjuk egymást. Felelősek vagyunk egymásért, leginkább pedig az erősebb a kiszolgáltatottabbért, ember a kutyáért.